Ki evett már Sthümmer szaloncukrot? Nos, én igen és azóta sem térek magamhoz... Annyira finom, hogy egyszerűen nem jutok szóhoz... A karácsonyi vásárokban lehet kapni darabra és mi vettünk 2-2 darabot mindegyikből (összesen kb. 300 Ft-ba kerültek) és most még az ágy alatt is az aprót keressük, mert úgy döntöttünk, hogy szakítunk a Milka hagyományokkal és ezt válasszuk helyette (egyébként árban kb. ott van). Bár megjegyzem, azért ez a Milka sem rossz... Igen, édesszájú vagyok, menthetetlenül!
Ha minden jól megy, akkor nem sokára kezembe vehetem életem első bonbonkészítő szilikon formáját, így belekóstolhatok a csoki készítés művészetébe. Gabi barátnőm meg is kérdezte, hogy fogom-e temperálni, én meg jól kinevettem, hogy azért csak nem fogom temperával befesteni. Persze tudom, hogy mi az, hogy temperálni, de sem eszközeim, sem képzettségem nincs hozzá, így ezt másra bíznám. Első körben kipróbálom az étcsokit egy kis nescaféval összekeverni, mert imádom a kávés dolgokat, aztán elmerülök a blogok világába.
Tavaly kaptam textílből készültet, ami nagyon mutatós, az elkészítése meg gyerekjáték. csak egy bármekkora méretű textíl lapra van szükséged, pl.: 10x10-es méretben. A szélére lehet ragasztani pl.: farkasfogat vagy horgolt csíkot, a közepébe vattát tenni és két résznél összekötni. Annyira egyszerű, hogy akár gyerekekkel is el lehet készíteni és nagyon jól mutat a karácsonyfán. Mellesleg ajándéknak is csodálatos, hiszen nem kerül sokba, mégis sokat ad. Nem az én ötletem, én is kaptam és a mai napig kincsként őrzöm.
Szaloncukrok a netről:
A szaloncukrok története:
|
Mibe csomagold?
Pl. egyszerűen zsírpapírba, vagy sütőpapírba, amit aztán alufóliával, egy díszes szalvétával még megspékelsz.
Néhány recept:
http://www.mindmegette.hu/szaloncukor-hazilag-41828
Ma mese:
Kegyetlen hideg tél volt, azóta se tudok hozzáfoghatót. Fenékig befagyott a
patak, a verebek megdermedve hullottak le a fákról, a háztetőről olyan vastag jégcsapok
meredeztek, hogy kővel is alig bírtuk őket lehajigálni. Először a báránybőr
sapkánkat vagdostuk hozzájuk, de evvel nem sokra mentünk. A fülünk megfázott, a
sapka a tetőn maradt, s ami a legnagyobb baj volt: a jégcsap se esett le.
Még jobban szerettünk a hóban játszani. Akkora hó volt, hogy alig látszottunk ki belőle, ástunk is benne akkora barlangokat, hogy akár a medvék királya ellakhatott volna bennük. Persze a medvének több esze volt, mint hogy hópalotában lakott volna. Nem is fagyott el se keze, se lába, mint nekünk.
Legkülönb mulatság mégis csak a szánkázás volt. Szomszédunkban lakott a bíró. A bíró csináltatott a fiainak olyan szánkót, hogy annál szebb még nem volt a világon. Még most is sokszor álmodom vele így tél idején. Kőrisfából volt a talpa, diófából a karja, az ülése lószőrvánkos, beterítve bársonyposztóval, a lábtakaróján bolyhos szőnyeg. Be volt festve az egész szép pirosra, tán a kötele is selyemből volt.
Megvolt a mesés szép szánkó, de nem volt, aki húzza. Nagy úr volt akkor Bíró Pali is, Bíró Gyuri is, mind a kettő csak húzatni akarta magát. Engem fogtak be, meg egy másik szegény gyereket, a Favágó Jánoskát.
- Egyszer ti húzzátok, máskor mi ülünk benne - biztattak a bíró fiai.
Bántuk is mi a csúfolódást, csakhogy hozzáférhettünk a szánkóhoz. Gyuri, Pali elnyújtózkodtak nagyurasan a puha ülésben, mi ketten nyakunkba akasztottuk a cifra istrángot, szél se érhetett a nyomunkba aztán. Meg se álltunk az ötödik fordulóig, ott is csak lélegzetet venni.
Így tartott ez egy hétig, hanem Favágó Jánoska már akkor olyan búsan lógatta a fejét, mint egy igazi ló. Meg is kérdezte tőle a kisebb gazdánk, a Bíró Pali, hogy tán kevesli az abrakot?
- Szeretnék már egyszer én is beleülni a szánkóba - motyogta félősen Jánoska -, csak egyetlenegyszer, csak egyik saroktól a másikig!
Bíró Gyuri nevetve csördítette meg fejünk fölött a pántlikás ostorát:
- Mást nem kívánnál, kis rongyos? Nem olyan gúnyához csinálták ezt a szánkót, mint a tied.
Pali még jobban rákiáltott:
- Örülj, hogy húzhatod. Gyi, Szellő, gyi Bogár!
Összenéztünk Jánoskával, s akkorát rántottunk a szánkón, hogy mind a két gazdánk kigurult a hóra. Olyat hemperedtek, hogy öröm volt nézni, ámbátor igyekeztünk elhordani az irhát.
Hanem aztán megbántuk, amit tettünk. Másnap majd meghasadt a szívünk, mikor a bíró fiai elszánkáztak a ház előtt. Most már a Szabó Gergőék húzták őket.
Ekkor énnekem egy gondolatom támadt:
- Jánoska, van egy hatosod?
- Volt tavaly, de labdát vettem rajta.
- Tudod mit, Jánoska? Ha neked is volna egy hatosod, nekem is, vennénk rajta szánkót.
Másnapra kerítettünk pénzt. Én a Csacsadér vargától kaptam, mert segítettem neki kivinni a csizmákat a piacra, Jánoska meg eladta a labdáját meg a márvány golyóját meg a bicskáját a molnárinasnak.
Délután lementünk a szenesboltba, vettünk a pénzünkön egy szenesládát. A ládát félig megraktuk szalmával, a fenekére szögeztünk két gyalult deszkát, kerítettünk egy ruhaszárító kötelet, s azt ráerősítettük a láda két oldalára. Megvolt a szánkó.
Biz az nem egészen olyan volt, mint a bíró fiaié, de éppúgy csúszott.
Az udvaron próbáltuk ki, mert az utcára szégyelltünk kimenni a másik szánkó miatt.
Hanem az udvar kicsi volt.
Megegyeztünk, hogy kimegyünk a falu végére, ahol senki se lát. Közökön, zigzug utcákon bujkáltunk kifelé, hogy ne találkozzunk a bíró fiaival. Fújt a szél kegyetlen, sodorta a tetőkről az arcunkba a havat, de nem törődtünk vele. Csak arra gondoltunk, hogy milyen jó lesz szánkóba ülni. Először Jánoska ül bele, én elhúzom a kis erdőig, ő meg engem vissza. Jaj, istenem, de jó lesz!
Kiértünk a falu végére. Az utolsó ház a Kati nénié volt, az öreg koldusasszonyé. Rogyott kis szalmás kunyhó, se udvara, se kerítése. Most csupa hó és jégcsap az egész kunyhó, csupa dér még az ajtókilincs is. A Kati néni kutyája, a szegény Morzsa, ott nyöszörgött a küszöbön.
- Megállj, Ferkó - mondja a Jánoska -, eresszük be ezt a szegény kutyát, mert megveszi idekint az isten hidege. Az öregasszony bizonyosan alszik.
Belöktük az ajtót, a Morzsa csaholva szaladt előre.
Kati néni ott gubbasztott a vackán, elkékült orcával, dideregve vékony kendőjében. Olyan hideg volt odabent, hogy még a tűzhely sarkait is kivirágozta a dér.
- Nem égett ebben a tűz, lelkeim, már három nap óta. Sem egy marék szalmám, sem egy gyújtat fám. Majd megfagyok, lelkeim - sóhajtozott az öregasszony.
Jánoska rám nézett, én meg őrá. Előhúzta a sarokból a baltát, kiment, csattogott, pattogott odakint: fölvágta tűzrevalónak a szánkót.
Kisvártatva hatalmas tűz lobogott a kunyhóban. Égett a szánkó. A mi szánkónk, amelyikbe egyszer se ültünk bele.
A szánkódarabok piros lángja hosszú csíkokban táncolt a falon, amely mintha sírt volna örömében, ahogy a dér leolvadt róla. Az öreg koldusasszony orcája is színesedni kezdett. Ahogy ránk vetette háládatos tekintetét, a mi szívünkben is valami melegség támadt. És egyszerre megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jól esik repülni a szánkón, de nem tudják, milyen jól esik jót tenni a szegényekkel.
Read more: http://www.operencia.com/gyermekoldalak/magyar-irodalom/mesek-toertenetek/teli-mesek/761-mora-ferenc-a-szanko-#ixzz2DLEHhpKy
Még jobban szerettünk a hóban játszani. Akkora hó volt, hogy alig látszottunk ki belőle, ástunk is benne akkora barlangokat, hogy akár a medvék királya ellakhatott volna bennük. Persze a medvének több esze volt, mint hogy hópalotában lakott volna. Nem is fagyott el se keze, se lába, mint nekünk.
Legkülönb mulatság mégis csak a szánkázás volt. Szomszédunkban lakott a bíró. A bíró csináltatott a fiainak olyan szánkót, hogy annál szebb még nem volt a világon. Még most is sokszor álmodom vele így tél idején. Kőrisfából volt a talpa, diófából a karja, az ülése lószőrvánkos, beterítve bársonyposztóval, a lábtakaróján bolyhos szőnyeg. Be volt festve az egész szép pirosra, tán a kötele is selyemből volt.
Megvolt a mesés szép szánkó, de nem volt, aki húzza. Nagy úr volt akkor Bíró Pali is, Bíró Gyuri is, mind a kettő csak húzatni akarta magát. Engem fogtak be, meg egy másik szegény gyereket, a Favágó Jánoskát.
- Egyszer ti húzzátok, máskor mi ülünk benne - biztattak a bíró fiai.
Bántuk is mi a csúfolódást, csakhogy hozzáférhettünk a szánkóhoz. Gyuri, Pali elnyújtózkodtak nagyurasan a puha ülésben, mi ketten nyakunkba akasztottuk a cifra istrángot, szél se érhetett a nyomunkba aztán. Meg se álltunk az ötödik fordulóig, ott is csak lélegzetet venni.
Így tartott ez egy hétig, hanem Favágó Jánoska már akkor olyan búsan lógatta a fejét, mint egy igazi ló. Meg is kérdezte tőle a kisebb gazdánk, a Bíró Pali, hogy tán kevesli az abrakot?
- Szeretnék már egyszer én is beleülni a szánkóba - motyogta félősen Jánoska -, csak egyetlenegyszer, csak egyik saroktól a másikig!
Bíró Gyuri nevetve csördítette meg fejünk fölött a pántlikás ostorát:
- Mást nem kívánnál, kis rongyos? Nem olyan gúnyához csinálták ezt a szánkót, mint a tied.
Pali még jobban rákiáltott:
- Örülj, hogy húzhatod. Gyi, Szellő, gyi Bogár!
Összenéztünk Jánoskával, s akkorát rántottunk a szánkón, hogy mind a két gazdánk kigurult a hóra. Olyat hemperedtek, hogy öröm volt nézni, ámbátor igyekeztünk elhordani az irhát.
Hanem aztán megbántuk, amit tettünk. Másnap majd meghasadt a szívünk, mikor a bíró fiai elszánkáztak a ház előtt. Most már a Szabó Gergőék húzták őket.
Ekkor énnekem egy gondolatom támadt:
- Jánoska, van egy hatosod?
- Volt tavaly, de labdát vettem rajta.
- Tudod mit, Jánoska? Ha neked is volna egy hatosod, nekem is, vennénk rajta szánkót.
Másnapra kerítettünk pénzt. Én a Csacsadér vargától kaptam, mert segítettem neki kivinni a csizmákat a piacra, Jánoska meg eladta a labdáját meg a márvány golyóját meg a bicskáját a molnárinasnak.
Délután lementünk a szenesboltba, vettünk a pénzünkön egy szenesládát. A ládát félig megraktuk szalmával, a fenekére szögeztünk két gyalult deszkát, kerítettünk egy ruhaszárító kötelet, s azt ráerősítettük a láda két oldalára. Megvolt a szánkó.
Biz az nem egészen olyan volt, mint a bíró fiaié, de éppúgy csúszott.
Az udvaron próbáltuk ki, mert az utcára szégyelltünk kimenni a másik szánkó miatt.
Hanem az udvar kicsi volt.
Megegyeztünk, hogy kimegyünk a falu végére, ahol senki se lát. Közökön, zigzug utcákon bujkáltunk kifelé, hogy ne találkozzunk a bíró fiaival. Fújt a szél kegyetlen, sodorta a tetőkről az arcunkba a havat, de nem törődtünk vele. Csak arra gondoltunk, hogy milyen jó lesz szánkóba ülni. Először Jánoska ül bele, én elhúzom a kis erdőig, ő meg engem vissza. Jaj, istenem, de jó lesz!
Kiértünk a falu végére. Az utolsó ház a Kati nénié volt, az öreg koldusasszonyé. Rogyott kis szalmás kunyhó, se udvara, se kerítése. Most csupa hó és jégcsap az egész kunyhó, csupa dér még az ajtókilincs is. A Kati néni kutyája, a szegény Morzsa, ott nyöszörgött a küszöbön.
- Megállj, Ferkó - mondja a Jánoska -, eresszük be ezt a szegény kutyát, mert megveszi idekint az isten hidege. Az öregasszony bizonyosan alszik.
Belöktük az ajtót, a Morzsa csaholva szaladt előre.
Kati néni ott gubbasztott a vackán, elkékült orcával, dideregve vékony kendőjében. Olyan hideg volt odabent, hogy még a tűzhely sarkait is kivirágozta a dér.
- Nem égett ebben a tűz, lelkeim, már három nap óta. Sem egy marék szalmám, sem egy gyújtat fám. Majd megfagyok, lelkeim - sóhajtozott az öregasszony.
Jánoska rám nézett, én meg őrá. Előhúzta a sarokból a baltát, kiment, csattogott, pattogott odakint: fölvágta tűzrevalónak a szánkót.
Kisvártatva hatalmas tűz lobogott a kunyhóban. Égett a szánkó. A mi szánkónk, amelyikbe egyszer se ültünk bele.
A szánkódarabok piros lángja hosszú csíkokban táncolt a falon, amely mintha sírt volna örömében, ahogy a dér leolvadt róla. Az öreg koldusasszony orcája is színesedni kezdett. Ahogy ránk vetette háládatos tekintetét, a mi szívünkben is valami melegség támadt. És egyszerre megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jól esik repülni a szánkón, de nem tudják, milyen jól esik jót tenni a szegényekkel.
Read more: http://www.operencia.com/gyermekoldalak/magyar-irodalom/mesek-toertenetek/teli-mesek/761-mora-ferenc-a-szanko-#ixzz2DLEHhpKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése