2010. október 27., szerda

saját ötleteim

Festés kicsit másképp! Miért is ne? Menjünk le a földre, fessünk azzal, ami a közelünkben van és hagyjuk a gyermekek kreativitását érvényesülni szabadon!



Hamarosan kaptok útmutatót is, na meg szerkesztést is, de most rajtam lóg az álmos gyerekem, így mennem kell...

Virágmanó
Nagyon egyszerű elkészíteni ezt a képet és aztán szép ajándék lehet belőle. A kreatív hobbí boltokban lehet kapni félbevágott cserepeket (valójában így gyártják őket), fagolyót és ilyen kis műanyag virágokat. A kép keretet feldíszíted (én lilla akrill festéket, szegő csíkot vagy mit és merített papírt használtam hozzá). A feles cserepet majd a golyót is ragasztópisztollyal oda ragasztod, ahol megfelelőlen találod és körberakod virágokkal.

Tündérmanó
Az IKEÁban vásárolt olccsófáin képkeretet lefestettem gyöngyházfényű akrill festékkel. Két színt használtam, egy bordót és arra kentem egy rózsaszínt. Aztán ráragasztottam ezeket a feles gönygöket.
A kép egy mintás zsebkendő volt eredetileg, de most a gyerekszoba dísze lett.
Kedves kép dekorgumiból
Ezt a képet még nagypocakkal készítettem a lányom kiságy fölé. Leginkább dekorgumit használtam, de a virág szára pl. spatulából volt, csak lefestettem. Az órához a hobby boltban vásároltam eszközöket, így a napocskám nem csak az időt mutatja, de még a szobát is díszíti. Egyébként az órát díszítheted szalvétatechnikával, festéssel vagy dekorgumival is és bármelyik korosztálynak szép ajándék lehet.

Hőmérő szalvétatechnikával
Mivel egy újszülöttnél még fontos a szoba hőmérséklete, ezért készítettem egy egyszerű, de mégis mutatós hőmérőt. Vettem egy fatáblát, rátettem egy szalvétát és az alját befestettem zöldre. Legközelebb olyat csinálok, aminek fa alakja van. A hőmérő lesz a fa szára, dekorgumiból pedig a koronája. Ezt aztán lehet évszakonként díszíteni.
Az első kis cipő
Fontosnak tartottam, hogy megőrizzük az első kis cipőt. A kép keretet lekentem először egy bézs színű akrill festékkel. Száradás után két réteg repesztő lakk következett, majd mikor az is megszáradt, lekentem fényes barna festékkel. A képtartót szalvétával díszítettem, majd ráragasztottam a kiscipőt. Egy kicsit komoly lett, de ti játékosabbra és színesebbre is csinálhatjátok. Eltudok képzelni egy olyat is, hogy a kép egy nagy részét szivárvány díszíti, az alap pedig halványkék vagy sárga.

Az első szülinap...
Kislányom első szülinapjára kapták a mamák ezt a képet. Semmi extra, hiszen csak lefestettem lilára a képkeretet, beletettem egy merített papírt és rá a fénykép. A kép érdekessége, hogy a láblenyomat is rajta van, így a 18. szülinapjára majd összehasonlíthatja, hogy mennyit nőtt a lábikója.

Lili-lak
A kislányom szobájában volt egy nagy, régi, csúnya szekrény. Úgy döntöttem, hogy a maradék tapétával bevonom és majd festek rá vmit. A ház formát még az óvodában megtanultam lerajzolni, így maradt ez. Bár a képen még elég félkész, mégis elmondható, hogy jól sikerült :) A festéshez akrill festéket vettem (a legolcsóbbat). Először a ház alapja készült el, majd a képkeretek és a szalvétaképek ablakait rajzoltam be. Aztán jött az alapozás- sárgára festettem a ház falát. Utána a szalvétaképek következtek, majd kaptak egy barna keretet. A többi ablakra készítettem kartonból keretet és ebbe kerültek a kisbarátok fotó (vagyis fognak majd kerülni...) Ha nem használnánk a szekrényt, akkor betennék neki egy kisaztal, széket, játékokat, polcokat és használhatná bunkernek. Szerintem iskolákban, óvodákban is lehet ezt alkalmazni és az ablakokban az odajáró gyerekek képei kerüljenek.

Képkeret-babyknek
Ez sem egy nagy was ist das?, hiszen a megvásárolt képkeretet lefestettem, majd rátettem a szalvétát és gyöngyökkel, szallaggal díszítettem. A babakocsit csillogós kontúrfestékkel (én csillámos ragasztónak hívom) körberajzoltam, így még szebb lett.

Álomtündér
Szintén a lányomnak készült ez a kép. Bár, mint álomtündér nem funkcionál valami jól, hiszen csak velem alszik jól, de a szobának szép dísze lett. Az alap egy funér lemez, amire karácsonyi szalvétát tettem. A képet dekorgumiból készítettem sablon alapján.

Mire jó egy kartondoboz?

Híve vagyok az újrahasznosításnak és a kreativitást serkentő játékoknak. Így a következőket találtam ki...
Hozzávalók: kartondoboz (hulladék, boltokból lehet kérni vagy elhozni, ha épp nem vásároltunk az IKEÁban:), színes papírok, festékek, olló, ragasztó stb.


Dobozból építőkocka


Az egyik játszóházban szerettem volna olyan játékot vinni, ami az iskolás gyermekeket is szórakoztatja, de persze pénzem az nem volt játékokra. Ezért azt találtam ki, hogy kérek rengeteg dobozt és kiteszem, hogy használják építőkockának vagy készítsenek játéktartó dobozt belőle. A gyerekek nagyon kreatívan építettek és díszítettek, nagy volt az öröm, csak aztán rájöttek arra is, hogy egymást dobálni vele még jobb móka, így a játékot be kellet fejezni. Ennek ellenére ajánlom mindenkinek, mert nagy sikere volt!


Játéktaró doboz


Az egyik barátnőm készítette a filléres, de mutatós játéktartót. A doboz méreteit figyelembevéve bevonta maradék polár anyagokkal úgy, hogy minden oldala más színű lett. Így lettek lányos és fiús dobozok is. A dobozok elejére különböző figurákat varrt pl.: pillangó vagy focilabda, így a játékokat is könnyebb volt szelektálni.


Képtartó


Mivel a kartondoboz elég kemény, így nagyon jó képkeretnek.

Rajztábla:

Nálunk nagyon bevállt, hogy a nagyobb kartonpapírt lerakom a földre, lerakom a rajzeszközöket és a kislányom szabadon alkothat! Nagyon élvezi, hosszú időre leköti ez a tevékenység és bármikor bedobhatom, ha unatkozik.

Egyéb ünnepek ősszel


Egyéb ünnepek szeptemberben


Szeptember 8. Az írástudatlanok Elleni Küzdelem Napja
Szeptember 16. Az Ózon Világnapja
Szeptember 21. A magyar dráma napja
Szeptember 23. Nemzetközi Hulladékgyűjtő nap
Egyéb ünnepek októberben
Október 1. A zene világnapja
Október 4. Állatok világnapja
Október 6. Az Aradi vértanúk Emléknapja
Október 15. A Fehér Bot (vakok és gyengénlátók) napja
Október 21. „Ne vásárolj semmit!” nap
Október 29. Takarékossági világnap
Október 30. A nyári időszámítás vége
Egyéb ünnepek novemberben
November 1. Mindenszentek napja
November 2. Halottak napja
November 3. A Magyar Tudomány Napja
November 7. Rákellenes világnap
November 10. Nemzetközi Ifjúsági Világnap
November 13. Cukorbetegek napja
November 17. Füstmentes nap
November 27. A véradók napja
Utolsó vasárnap: Advent első vasárnapja

Őszi népszokások

Jeles napok, ünnepi szokások
Ősz

SZEPTEMBER 1. EGYED NAPJA
E napon kezdték a búza, másutt a rozs vetését. Turán azt tartották, hogy aki Egyed napján veti el a búzát, bő termésre számíthat. Ilyenkor fogják hízóra a disznót, ha karácsony táján le akarják vágni. Az e napi esőből esős őszre jósoltak, ellenkező esetben szárazra. Néhol a szőlővel kapcsolatosan is kialakultak hiedelmek, például gonoszelhárító varázscselekmény: virradat előtt a gazda meztelenül járta körül a szőlőjét, négy sarkán összekötötte a gallyakat, hogy a gonosz elől elzárja (Bálint S. 1977: II. 256). Ismert találós kérdés: „Mikor van a túróscsusza nevenapja? – Egyed napján.”
SZEPTEMBER 8. KISASSZONY NAPJA
Kisasszony napja volt sokfelé a cselédek szolgálatba lépésének az ideje. Ilyenkor kezdték a dióverést. Időjárásjóslás is fűződik ehhez a naphoz. Bugyborékos vagy ritkaszemű eső – esős időszakot jósol. Úgy vélték, hogy Kisasszony-napkor rózsát hány a nap. (Hasonló hiedelem él Nagyboldogasszony és Gyümölcsoltó Boldogasszonnyal kapcsolatban is.) A Középső-Ipoly menti községekben az asszonyok felmentek a közeli dombra a felkelő napot nézni, abban a hitben, hogy meglátják benne Máriát és a nap körüli rózsákat. Vetés kezdetét jelentette a nap. Pereszlényben ez hagyományosan úgy történt, hogy a gazda megszentelte a vetőmagot. Tiszta ruhába öltözött, s menet közben senkihez sem szólt. Vetés közben tilos volt káromkodni. Miután végzett, magasra dobta a zsákot, hogy akkorára nőjön a gabona. A Mura-vidéken Kisasszony-napkor az elvetendő búzát ponyvában kiteszik a harmatra, hogy meg ne dohosodjon. Ha ezt a vetőmag közé keverik, megmentik az üszkösödéstől. Pereszlényben úgy vélték, hogy Kisasszonynapkor búcsúznak a fecskék, de még nem indulnak útnak.
Kisasszony-nap mint határnap is jelentős, amint arról már Nagyboldogasszony napjának (aug. 15.) leírásánál szóltunk.
SZEPTEMBER 12. MÁRIA NAPJA
A név gyakorisága miatt kedvelt névünnep. Egyes vidékeken a búcsú napja, például Sárkeresztesen a rokonokat kacsával, töltött paprikával, lepénnyel, kalácsokkal kínálják. Bukovinában az istensegítsiek búcsúnapja. Vendégségeket, táncmulatságokat rendeznek, négy faluból is várják a vendégeket.

SZEPTEMBER 21. MÁTÉ NAPJA
Máté hetében vetették egyes helyeken a búzát, például a Bánátban. Másutt azonban ezen a napon nem szántottak, mert úgy vélték, akkor a földet fel fogja verni a gaz. Göcsejben is pelvahétnek nevezték Máté hetét, mert úgy tartották, hogy az ilyenkor vetett búza polyvás lesz. A Szerémségben a Máté-napi tiszta időből jó bortermésre következtettek.
SZEPTEMBER 29. MIHÁLY NAPJA
A szeptemberi jeles napok közül kiemelkedik Szent Mihály napja. E napot a gazdasági év fordulójaként tartották számon az állattartók, és a Szent György-napkor legelőre hajtott állatokat ilyenkor hajtották vissza. A pásztorok elszámoltatásának, szegődtetésének időpontja volt. A Hortobágy környéki juhászokat Mihály-naptól Mihály-napig fogadták fel, így ez a nap volt számukra a legnagyobb ünnep, s mulatságokat, bálokat rendeztek (Barna 1979: 225–226). A cselédfogadás ideje is Szent Mihály volt. A Bács megyei Topolyán, ha valaki arra kényszerült, hogy költözködjék, azt mondták róla: „No ennek is már szentmihály van”. A Szent Mihály-napi cselédfogadásról szól az alábbi csallóközi énekszöveg:
     Mikor a szógát fogadják,
Öcsémuramnak szólítják,
De amikor már megkapták,
Csak főtt krumplival táplálják.
     (Marczell 1985: 50)

Szent Mihály napja gyakran vásárnap, a pásztorok ilyenkor egészítették ki felszerelésüket.
E naphoz is kapcsolódik női munkatilalom. Aki ilyenkor mos, kisebesedik a keze, aki pedig mángorol, annak egész évben dörögni fog a háza felett az ég.
Sokféle, időjárással kapcsolatos szólás, közmondás ismeretes Szent Mihály-napra vonatkozóan, például: „Aki Szent Mihály napján gatyába öltözik, attól nem kell tanácsot kérni;” „Aki Szent Mihály nap után szalmakalapban jár, attól nem kérdenek tanácsot.” Vagyis aki Szent Mihály nap után is úgy öltözik, mint nyáron szokott, az nem lehet okos ember. Szeptember 29. után már nem nő a fű, mondják is: „Szent Mihály nap után harapófogóval sem lehetne kihúzni a füvet.”
Egyházasbáston azt mondják, Szent Mihály fehér lovon jön, behozza a deret:
     Szent Mihály lova deres,
Behozza a telet.
     (Kotics 1986: 103)

Számos időjósló hiedelem ismert a pásztorok körében. Például állatok viselkedéséből jósoltak az elkövetkező időszak időjárására. Ha Szent Mihály éjszakáján a juhok vagy a disznók összefeküdtek, hosszú, erős telet vártak, ellenkező esetben enyhét. Bácskában úgy mondják:
{7-201.} Szent Mihálykor keleti szél
Igen komoly telet igér.
     (Penavin 1988: 128)

Az Ipoly menti falvakban úgy tartották, ha a fecskék még nem mentek el Szent Mihályig, akkor hosszú őszre lehet számítani. A pereszlényiek kemény télre jósoltak, ha Mihály napján dörög.
Szent Mihály-nap után kezdték a kukoricát törni. E nappal megkezdődött az ún. kisfarsang ideje, a lakodalmazások őszi időszaka, mely Katalin napjáig (nov. 25.) tartott. Mihály-nap a név gyakorisága miatt kedvelt névünnep maradt országszerte.
OKTÓBER 4. FERENC (ASSISI SZENT FERENC) NAPJA
Göcsejben a vetésre legalkalmasabb hétnek az ún. ferenchetet tartották. Vásárosmiskén pedig ez a nap volt a szüret kezdete. Előtte kanászostorral durrogtattak a hegyen a gonosz, rossz szellemek elűzésére. A Mura-vidéki és szlavóniai földművesek a Ferenc-nap körüli hetet búzahétnek nevezik.
A gazdasszonyok nyírfaágat tettek a fészekbe, ha ilyenkor ültettek kotlóst, hogy a csirkék el ne pusztuljanak. Úgy vélték, a nyírfaág mindaddig, amíg ki nem kelnek a csirkék, megvédi őket az ártó, gonosz hatalmaktól.
OKTÓBER 15. TERÉZ NAPJA
Teréz napja sokfelé volt szüretkezdő nap. Egerben Teréz-szedés a neve. Teréz napját a Balaton vidékén, Baranyában is szüretkezdő napként tartották számon. A Bánátban, Bácskában asszonyi dologtiltó nap volt, amikor nem moshattak, kenyeret sem süthettek.
OKTÓBER 20. VENDEL NAPJA
A jószágtartó gazdák és a pásztorok védőszentjükként tisztelték Szent Vendelt. Szobrokat állítottak számára, melyeken pásztoröltözetben ábrázolják, lábánál kutyával és báránnyal. Ha állatvész ütött ki, azt mondták, hogy Vendel viszi az állatokat. Szent Vendelt elsősorban a Dunántúlon és a Jászságban tisztelték. E napon nem fogták be a jószágot és vásárra sem hajtották (Szabadfalvi 1961: 19–65).
A Tápió vidékén az állattartó és juhtartó gazdák ünnepe volt Vendel-nap. Nagykátán a hagyomány szerint: „Vendelke a juhászok pártfogója, őrzi a határt.” A falu szélén vagy a legelők közelében állították fel a szobrát (Gulyás É. 1985: 837). Vendel a pásztorok ünnepe a Csallóközben is. Dudaszó mellett mulatoztak ezen a napon. A Hortobágy vidékén a pásztorcsaládokban gyakori volt a Vendel név.
{7-202.} OKTÓBER 21. ORSOLYA NAPJA
A hajdúböszörményi pásztorok úgy tartották, hogyha Orsolya-napkor szép az idő, akkor karácsonyig meg is marad. Szlavóniában Orsolya-napkor takarították be a káposztát. Orsolya időjárása a téli időjárás jelzője. Amilyen idő van ilyenkor, olyan lesz a tél. A Somló-vidéken Orsolya-nap volt a szüretkezdés hagyományos ideje.
OKTÓBER 26. DÖMÖTÖR NAPJA
Az ország keleti felében elsősorban Dömötör volt a pásztorok patrónusa. Dömötör napját juhászújévnek is nevezték, mert sokfelé ezen a napon számoltak el a juhászok gazdáikkal, meghosszabbították vagy megszüntették a szolgálataikat. Egy vagy több napon át tartó mulatságokat rendeztek. Különösen nagy ünnepségek voltak Szegeden, ahol a belvárosi templom védszentjét is ünnepelték ezúttal. A juhászok a plébánia udvarán főzték a birkapaprikást, a juhásznék rétest és bélest tálaltak (Bálint S. 1977: II. 402–403). A Hortobágy környéki pásztoroknál az uradalmi pásztorok és a paraszti legelőtársaságok rendeztek Dömötör-napi mulatságokat. A juhászok elszámolását bezáró mulatságot nevezték juhászbálnak, juhásztornak, juhtornak, juhdérmációnak és dömötörözésnek is. Gyakran az egész hét ráment, amit dömötörhétnek mondtak (Bálint S. 1977: 11. 404).
A Vendel- és Dömötör-napi ünnepségek már a századfordulótól vesztettek jelentőségükből, s ezzel Szent Mihály-nap szerepe növekedett meg. Az elmúlt évtizedekben Kunmadarason és Hajdúszoboszlón Szent Dömötör napján állatvásárok voltak (Barna 1979: 117).
Dömötör napjához is fűződik szólás: „Neki minden nap Dömötör napja vagyon”, azaz bizonytalan a sorsa, de azt is jelenti, hogy részeg. „Dömötör juhászt táncoltat” – tartják Nádudvaron, azaz egyszerre utal a szólás a mulatságra és az esetleges hiány miatt „megtáncoltatott” juhászra. Zentán és környékén emlegetik a „Dömötör juhászt táncoltat” szólást azzal a magyarázattal, hogy ilyenkor már nem kedvez az időjárás a kinttartózkodásra. A Dömötör-napi hideg szelet a kemény tél előjelének tartják (Penavin 1988: 132). Turán úgy hitték, hogy a Vasas Szent Péter napján kiűzött patkányok Dömötör napján hagyják el a házat.
OKTÓBER 28. SIMON-JÚDÁS NAPJA
Ez a nap arról nevezetes, hogy Hegyalján ilyenkor kezdték a szüretet. Erről regula is szól:
Rég felírta Noé Tokaj hegyormára
Hegyaljai kapás várj Simon Judára.

Baranya falvaiban a Simon-Júdás-napi hidegre utalnak a rigmusok:
Eljön a Simon, Júdás
Dideregve fázik a gulyás.

{7-203.} vagy:
     Eljön a Simon, Júdás
Dideregve fázik a gatyás.
     (Penavin 1988: 133)

Szegedi változata:
     Mögérkezett Simon Júdás
Jaj mán néköd pőregatyás.
     (Bálint S. 1980b: 309)

Horgoson, Zentán a juhászok elszámoltatásának napja volt.
SZÜRET
A szüret időpontja a 18–19. században hagyományosan meghatározott volt, valamilyen jeles naphoz kötődött Szent Mihálytól (szept. 29.) Simon-Júdás (okt. 28.) napjáig. Az Alföld több vidékén Szent Mihály-napkor kezdték a szüretet. A Dunántúl nagy részén és Erdélyben Terézia (okt. 15.), a Balaton és Kőszeg vidékén Orsolya (okt. 21.), Tokaj-Hegyalján Simon-Júdás (okt. 28.) napján.
A kisebb szőlőkben ma is a család meghívott segítőkkel szüretel. A házigazda, a tulajdonos vendégül látja a szüretelőket étellel-itallal, a szőlőből, mustból kóstolót vihetnek haza. Nagyobb szabású mulatságokat, szüreti felvonulásokat hagyományosan a bortermő vidékeken rendeztek, az aratási szokásokhoz hasonlóan. A szüreti szokásokhoz hozzátartozik az evés-ivás, ének, tánc, szüreti felvonulások és bálok. Ezeknek formája, módja az elmúlt évszázadban tarka képet mutat. A szüreti felvonulásokat a századfordulón, akárcsak az aratásit, miniszteri rendelettel egységesítették és szabályozták, mintául véve a 18–19. századi uradalmi szőlőmunkások szokásait. A múlt században és előző századokban a szüret idejére a törvénykezést is beszüntették. A szokás ünnepi jellege erőteljesebben érvényesült, mint e században.
A szüreti hangulatot érzékelteti a múlt századi szatmári leírás részlete: „Hangzik a nóta, dalok, lövöldözés, röppentyűk látszanak a légpályán, rajgók a föld színén, öröm és vígasság van mindenűtt, mint bortermő földekhez illik” (Réső Ensel 1867: 251).
A somlói leírás kicsit részletesebben írja le a szüretet, az elmaradhatatlan gonosz, rossz szellemeket elűző zajcsapásokkal: „A vinczellérek, mintha mozsarakat sütögetnének, úgy dongatják abroncsoló sulykaikkal a hordókat. A szedők pedig szüreti dalokat zengenek a »Bort ittam és boros vagyok« s a
Szedjük a csóka dinkát,
Azt a borbő kékkadarkát,
Hadd teljék a puttonyom,
Aki első végzi rendét,
És felönti telt edényét,
Azt…megcsókolom.

{7-204.} A csöbrösök illendően felpántlikázva, bodor pipafüst között czipelik a megtelt csöbröket. Itt amott szól a zene, közbe közbe durran a puska, száz meg száz torok kiáltásától kísérve” (Réső Ensel 1867: 242).
A következő, ugyancsak múlt századi szüretről szóló két beszámolóban a szüreti szőlőkoszorút is emlegetik.
A hegyaljai szürettel kapcsolatos az alábbi részlet: „...nézzünk ide, hol most készítik épen a szőllőhegy birtokosának a koszorút nagy gazdag gerezdekből, van közte dinka és gahér, meg egy két mezei virág is. Mikor aztán elkészült, két fehérbe öltözött piros arczú leányka czifra rúdon vállára emeli, s úgy viszi, a czigányok és szedők csoportjától kísérve, végig az utczákon. Itt ott megállnak, hogy a körülöttük levő legénység megkínálhassa a tavaliból az elejökjötteket, s midőn hazaérnek, felfüggesztik ott valamelyik szobába a koszorút, s tiszteletére reggelig esznek, isznak és tánczolnak” (Réső Ensel 1867: 147).
A cserháti szüret leírásának részletében pedig ezt olvashatjuk: „nálunk a szüret bevégeztével, tarka barka néptömeg közepén, az úgynevezett vinczellér áll czifra kalapban, jobb karján különbféle szőlőből ügyesen összefont koszorú függ, bal kezében szőlővel kirakott botot tart, és a csapat kíséretében népdalokat hangoztatva, egész méltósággal indul le a hegyről a borház felé, melyben már harsog a zene, melyben nagy mulatság van készülőben, a borház előtt megáll a csapat, a vinczellér leemeli a kalapját rövid üdvözlő beszéd után, a koszorút a háziasszonynak, a botot pedig a háziúrnak nyújtja át, s ezen eredeti szokásos jelenet után, a tömeg pompás vacsorába s mulatságba részesül; előállnak a szögverők, húzzák keservesen, a szüretelők pedig rakják a csárdást egész reggelig” (Réső Ensel 1867: 84).
Az e századi szüreti szokások leírásánál feltűnő, hogy ez alkalomra tisztségviselő szereplőket választanak, és a felvonulásokban a farsangihoz hasonló maszkos alakok tűnnek fel. Topolyán a nagybirtokon a cselédek szüreteltek, kiskertekben a család. Ez utóbbiaknál citerára, tamburára mulattak.
Mikor a szüret befejeződött, megtartották a szüreti bálokat. Külön az iparosok, a gazdalegények, a szegények. Szüreti felvonulást is rendeztek, választottak bírót, bírónét a legügyesebb csőszlányok, csőszlegények közül. A bíró kíséretéhez tartozott két pandúr, két kisbíró és két cigány. Az utóbbi kettő feladata volt, hogy cigánynak öltözve mókázzanak. A bíró és bíróné kocsiját a két pandúr kísérte lovon, mögöttük lányok ültek a kocsiban, virágkoszorúval díszített kosarakkal. A legények a lányok mellett lovagoltak. A szőlőben leszedtek annyi szőlőt, amennyi a bálterem díszítésére kellett. Nagy fürtöt készítettek, amit a fő helyre tettek. Ezt az éjszaka folyamán ellophatták, vagy a végén kisorsolták. A csőszlegények és -lányok feladata volt, hogy vigyázzanak a szőlőlopásra. A nagygazdák, iparosok szüreti bálján a húszas évektől stilizált „magyar ruhában” jelentek meg a lányok. Csőszbált Topolyán 1948-ban tartottak utoljára (Borus 1981: 96–97). Szüreti bálokat Kalotaszegen csak az alszegi falvakban tartottak. Október 6–20. között rendezték ezeket. A falvakban egy napon tűzték ki a szüret idejét. A szőlőbe az asszonyok ennivalót vittek. A zenészek végiglátogatták a szüretelő családokat. A legények a zenészekkel előbb hazaindultak a táncterembe, ahová csak azok a lányok mehettek, akiket a legények elhívtak. Reggelig mulattak. A második világháború óta a családok nem szüretelnek egyszerre, így a bált a szüret után két-három héttel tartják. Egy-egy család vállalja fel a rendezését, a gazdát bálkirálynak nevezik. Ketesden szőlővel díszítik fel a termet, a közepébe pedig nagy szőlőkoszorút függesztenek. Akinek sikerül szőlőt {7-205.} lopnia a koszorúból, bírságot fizet. Magyar ruhás csőszlányok és legények vigyáznak a szőlőkoszorúra (Vasas–Salamon 1986: 159–160).
Turán szüretkor birkát vágtak, gulyást készítettek belőle. Este tánc is volt. Maskarákba öltöztek: csendőrnek, koldusnak, pásztornak. Bekiabáltak: „Be engedtek-e vagy nem? Meg akartok halni vagy nem?” A válasz az volt: „Ha jók vagytok begyühettek, ha rosszak vagytok, mehettek tovább!” Ezután beléptek, vacsoráztak, ettek, mustot ittak és részt vettek a táncban (Schram 1972: 132–133).
A Tokaj-Hegyalján megrendezett szüreti mulatságok ma is élnek, idegenforgalmi látványosságok. A felvonulás élén két leány halad, köztük egy legény, aki az ún. kapáscímert viszi. Mögöttük megy a két sáfár, utánuk pedig két legény a baksus figuráját viszi. A baksus hordón keresztbe tett lábbal ülő figura, lopótökkel és pohárral. Őket követik a szőlőkoszorút vivő lányok, szekéren, vontatón. Leányok, legények, gyerekek kereplővel zajonganak. A felvonulás résztvevői között maszkos alakok is vannak. Például nőnek öltözött férfi, aki a nézők karjára rafiát köt, s akinek megváltásul fizetni kell. A felvonuláshoz tartozott a kádártánc. A baksus figurája megfigyelhető Mádon, Olaszliszkán is. A menetben található még keréken forgó bábu, táncos kerék. A keréken forgó pár figurája helyenként megtalálható a farsangi, sőt az aratási felvonulásokban. A bodnártánc Erdőbényén és Mádon volt ismert. Nemzetiszínű szalagokba csavart abronccsal táncoltak a férfiak. Ujváry Zoltán megállapította, hogy a tokaj-hegyaljai bodnártánc, baksus figurája és a keréken forgó bábuk német eredetűek, melyek azonban néhány emberöltő alatt a tokaj-hegyaljai szüreti felvonulás kedvelt hagyományává lettek (Ujváry 1975: 70–92). A két világháború között nemcsak a bortermő vidékeken rendeztek szüreti felvonulásokat, bálokat. Például a Bódva vidékén a felvonulás főszereplői a csőszgazda, csőszgazdáné, bíró, bíróné, a kisbíró, kisbíróné, csőszfiúk, csőszlányok voltak. A magyaros ruhába öltözött lányok és legények ökrös szekereken vonultak végig a falun. A tánchelyiségbe felakasztott szőlőfürtöket a csőszgazda és csőszgazdáné őrizte, és aki lopni próbált, azt tréfásan megbüntették. A mulatságot reggelig tartó tánc fejezte be. Hasonló jellegű felvonulás volt Hajdúböszörményben, melyen lovas legények és különféle maskarások is részt vettek. Tiszafüreden a menet élén ugyancsak lovas legények haladtak, utánuk a bíró, bíróné, a kisbíró dobbal, majd a szüretelő lányok és legények, azután a cigányzenészek. Leghátul a jelmezesek kiabáltak: a fakanalat áruló szlovák: „Fakanalat, fakanalat!”, a drótostót: „Drótozni, drótozni!”, a toll- és rongykereskedő: „Csontot, rongyot, ruhadarabot!” (Ujváry 1983: III. 192–193). A Vas megyei Bük községben, ahol a szőlőtermesztésnek egyáltalán nem volt jelentősége, a két világháború között népszerű szüreti felvonulás csak néhány éve szűnt meg. Ökrös és lovas fogatokon vonultak végig. A felvonulásban maskarák is részt vettek. A zenészek az egyik szekéren egy boroshordó körül ültek.
KUKORICAFOSZTÓ
Őszi társasmunka a kukoricafosztás. A kukoricafosztó elnevezései a magyar nyelvterületen változatosak. Nevezték tengerihántónak, a nyelvterület keleti részén máléfejtőnek, a székelyeknél bontónak. A résztvevőket általában meghívták, de például a Bácskában a kapura tűzött zöld gally jelezte, hogy abban a házban kukoricafosztás lesz.
A baracskai kukoricafosztásról így ír a múlt századi szokásgyűjtemény: „Szt. Mihály után, hogy a kukoriczát hazahordják a gazdák, fosztásra a falu legényeit és leányait meg {7-206.} szokták hívni, mert áldott a sok kéz. Este a tehetősb gazdák zenét is fogadnak, s a gyülekezők e mellett végezik a munkát, a nők a fosztással vesződnek, a férfiak pedig a java kukoriczát szépen összefonják minden alakba, s ha egy-egy nagyobb fonást elvégeznek, tánczra kerekednek. Munka után enni, inni s némelyek kukoricza részt is kapnak. Hol zene nincs, ott énekszóval ülik meg ezt a napot” (Réső Ensel 1867: 57).
A szatmári kukoricafosztás rövid leírásában utalás történik az ekkor is szokásos maszkos játékra: „Nevetséges bohóckodás adja magát elő a »máléhántás« idején, midőn a házba gyűlt tömeg közé egypár bukfencz vettetik; kik suskával bő öltönyeiket roppant vastagságúra tömték, s mázos arczokkal amazok rettegő hüledezésére előgurulnak” (Réső Ensel 1867: 250).
Századfordulói adat szerint: „Szokásos Szegeden az udvarok közepére garmadába hordott kukoricát muzsika- vagy cimbalomszó mellett fosztani, a mint itt a »kukoricahántást« nevezik. Alkonyatkor felhangzik a muzsika vagy cimbalomszó, egyik-másik udvaron s a csapatostól jövő lányok, legények letelepszenek a garmada köré s elkezdenek víg nótázás közben fosztani. Egy-egy rakás megfosztása után táncraperdülnek, majd fosztanak tovább. Közben-közben főtt vagy sült kukoricát, olykor jó zsíros pogácsát meg borral tele kulacsot hordanak szét köztük. Ha sok a kukoricafosztó a víg muzsikaszó mellett hamarabb készen vannak a nagy garmada megfosztásával, aztán
Uccu rajta uccu cu!
Félre gondok, félre bú!

felhangzik a táncszó és táncolnak hajnal hasadtáig” (Kovács J. 1901: 321).
Századunkban is még sokáig dívott a kukoricafosztás. A Bódva vidékén hívás nélkül mentek, ha meghallották, hogy valahol kukoricafosztás van. Nóta és tréfálkozás mellett dolgoztak. A háziaktól főtt kukoricát kaptak, és üszögös kukoricával kenegették tréfából egymást.
Kalotaszegen a máléhántást októberben kezdték. A század elején még elevenen élt a mesélés, különösen Ketesden. A legények üszkös kukoricával bekocsmolták, becsumázták, beüszkölték a lányokat. Aki piros kukoricacsövet talált, mehetett lefeküdni. Inaktelkén azt játszották, hogy a kukoricahajat egymás fejére tették:
A pap házán gólyafészek
minden ember látja,
csak a vak nem látja,
az is kukucskálja!
     (Vasas–Salamon 1986: 159)

Ilyenkor mindenki a fejéhez kapott, hogy nem az ő fején van-e. A háziasszony szilvát, almát, diót, főtt kukoricát, sült tököt adott a segítőknek.
Munkaserkentő játék volt a faluhántás: minden egyes kukoricacsőnél sorban kikiáltották a falu lakóit. Ha hiányos szemű kukoricát találtak: „anyósodnak annyi foga legyen” – kiáltották (Vasas–Salamon 1986: 158).
A kalotaszegi Nyárszón főleg a legények mentek a lányos házakhoz megkérdezni, hogy „kell-e hántó?” A kukoricát a szoba tükör felé eső részében fejtették. Főtt csöves kukoricával és mézes kukoricával kínálták a segítőket. A lányok arcát a legények {7-207.} tréfából itt is üszkös kukoricával kenegették. A tengeri héjában meghengergették egymást a lányok, a piros csöveket pedig elkapkodták a legények, s azt csókkal kellett kiváltani. Turán a kukoricafosztóba rokonokat, jó barátokat hívtak meg. Jó időben az udvaron, esőben a konyhában, fészerben fosztottak. Szilvával, süteménnyel, itallal kínálták a segítőket. Énekeltek, beszélgettek.
A nagykőrösi tanyavilágban a két világháború között, kismértékben még utána is a fiatalok egyik legfontosabb szórakozási alkalma volt a kukoricafosztás. Nagylányok és legények mehettek oda. A jó énekest felültették a rakás tetejére, neki nem kellett egész este dolgozni. A fosztásért a háziaktól vacsorát, kalácsot, szőlőt, főtt kukoricát kaptak. Fosztásdíjba csinálták a butykost: 12–13 vagy dupla mennyiségű kukoricából a csöveket a hajánál fogva összefonták demizson alakúra, amelyet odahaza megőriztek, s végül a tyúkokkal etették meg. Ilyeneket ma is készítenek fosztások, kukoricatörés alkalmával. Bükön a szomszédok, környékbeliek, tízen-tizenöten összejöttek. „Ott aztán vót cirkusz, mikor találtak egy-egy üszkös kukoricát, az jó fekete, avva jó kikenték a lányokat. Úgy kikenték sokszor, hogy ölig vót kimosdani” (Tátrai Zs. gy. 1978).
Kukoricafosztás alkalmával játszott dramatikus játék az iklányberényi tinóvásár-jelenet. Egy legény fejmagasságban botot tartott, arra cserépfazekat vagy edényt tettek, a játékost pokróccal letakarták. A kukoricafosztóban eladásra kínálták. A jelenlévők alkudoztak az állatra, de nem tudtak megegyezni. Végül a „gazda” fejbe ütötte a jószágát, az elesett, majd azután felkelt és mentek tovább a másik helyre (Ujváry 1983: III. 182–183).
Nádudvaron csürhét jártak. Egy legény alakította a kondást, a többiek alkalmas pillanatban megrohanták a kukoricát. A lányok csövekkel dobálták a maskurásokat, akik arra törekedtek, hogy a kukoricahéjon meghempergethessék, megölelhessék a lányokat.
Ujváry Zoltán bőven szól az alakoskodó, maskarás játékokról, melyeknek egyik alkalma lehetett a kukoricafosztás is (Ujváry 1983: III. 148–184).
NOVEMBER 1. MINDENSZENTEK NAPJA
E napon ma is szokás a sírok megtisztítása, feldíszítése és gyertyák gyújtása a halottak emlékezetére. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak, ezért sokfelé szokás, hogy számukra is megterítenek, kenyeret, sót, vizet tesznek az asztalra. A bukovinai magyarok sütnek, főznek és kiviszik az ennivalót a temetőbe, osztogatják. Gyertyát gyújtanak otthon, ahány halottja van a családnak, annyit. Az Ipoly menti falvakban, aki nem tud temetőbe menni, az otthon gyújt gyertyát mindenszentek napján. Régebben figyelték, kinek ég előbb a gyertyája, mert a hiedelem szerint az hal meg előbb a családban.
A szegedi tájon mindönszentök kalácsa, kóduskalács néven üres kalácsot sütöttek, amit a temető kapujában várakozó koldusoknak adtak, hogy ők is megemlékezzenek a család halottairól. Csallóközben is az ezen a napon sütött kalácsot osztották szét a temető kapujában álló és imádkozó koldusok között, nehogy a halottak hazalátogassanak. Jászdózsán, miközben a temetőben gyertyát égettek, odahaza égve hagyták a lámpát, {7-208.} hogy a halottak széjjel tudjanak nézni. Úgy vélték: „Míg a harang szól, a halottak otthon vannak.” A Tápió menti falvakban egy tál ételt tettek az asztalra a halott számára.
Mindenszentekhez gazdasági hagyományok is fűződnek. Csépán ilyenkor szorultak be az állatok – a gulya, a csürhe, a ménes és a csorda. Galgamácsán e napon szegődtették a cselédeket, pásztorokat. Nagymagyaron mindenszentekkor volt a legényvásár. Itt kötöttek a gazdák egyezséget a szolgálni menő legényekkel.
NOVEMBER 2. HALOTTAK NAPJA
Mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a néphit szerint a templomban a halottak miséznek. Halottak napján megvendégelik a szegényeket és a koldusokat. A Gyimes-völgyben így mondták: „Halottak napjára főzünk, sütünk cipókat odaadjuk avval, hogy a hóttaké.” Van, ahol a sírokra is tesznek élelmet, például Topolyán, de emellett a koldusoknak is adnak. Ipolyhídvégen halottak napján a közeli rokonság együtt fogyasztotta el az ebédet, majd kimentek a temetőbe és gyertyát gyújtottak az elhunytak tiszteletére.
Halottak napján, sőt hetében mosási tilalom volt, attól tartva, hogy akkor a hazajáró halott vízben állna. A Csallóközben is tilos volt mosni, mert megsárgulna a ruha. Nem meszeltek, mert a férgek ellepnék a házat. Halottak napján Szlavóniában sem végeztek semmilyen földmunkát, mert keléses lenne, aki ezt megszegi. Csantavéren a halottak napi esőből sok felnőtt halottra jósoltak a következő esztendőben.
Mindenszentek és a halottak napja ma városon és falun egyaránt a halottakra való emlékezés ünnepe: a temetőbe járás, a sírok rendbehozatala, a gyertyával való világítás szinte mindenki számára kötelező. A halottak napjának világítással egybekötött megünneplése néhol csak újabb szokásként, a második világháború után terjedt el, például a kalotaszegi falvakban.
NOVEMBER 11. MÁRTON NAPJA
Márton-napon országszerte lakomákat rendeztek, hogy egész esztendőben bőven ehessenek, ihassanak. Úgy tartották, minél többet isznak, annál több erőt és egészséget isznak magukba. Ilyenkor már le lehet vágni a tömött libát. „Aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik” – tartották. A liba csontjából az időjárásra jósoltak: ha a liba csontja fehér és hosszú, akkor havas lesz a tél, ha viszont barna és rövid, akkor sáros. Az aznapi időből is jósoltak: „Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható.” Egy kalendáriumi regula szerint: „Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál.” „A bornak szent Márton a bírája” – tartja a mondás, azaz ilyenkor iható az újbor, más jelentése szerint az őszi időjárás dönti el, hogy milyen lesz a bor. Baranyában azt tartják, hogy a Márton-napi idő a márciusi időt mutatja meg.
Szent Márton napján a pásztorok vesszőt adtak ajándékba a gazdáknak. Ez volt a Szent Márton vesszeje. Köszöntőt is mondtak, a gazda megfizette a bélesadót vagy rétespénzt. Márton vesszeje többágú volt, úgy tartották, ahány ága van, annyit malacozik a disznó. A bősi gazdák a disznóól tetejébe szúrták dögvész ellen. Tavasszal ezzel a vesszővel hajtották ki az állatokat. Bősön zsírral, szalonnával, kolbásszal ajándékozták {7-209.} meg a pásztort, esetleg pénzt is adtak. Az Ipoly vidékén a pásztorok sorra járták a házakat, és a gazdáktól ajándékot kaptak. A Nyitra megyei Zsérén is a pásztorok hordták a mogyorófavesszőt, amiért a gazdától ajándékot kaptak.
A Dunántúlon különösen Vas megyében még sokan emlékeznek arra, hogy Márton-nap estéjén a pásztorok sorra járták a házakat köszöntőjükkel. Kezükben dús lombú nyírfavesszőt tartottak, melyből a gazdának is adtak, hogy tavasszal ezzel hajtsa először a jószágot a legelőre. Gyöngyösfalun például a kanász megkopogtatta az ablakot a következő szavakkal: „Jó estét kívánok! Elhoztuk Szent Márton püspök vesszeit. Se mink nem kezdtek, se mink nem végezzek. Úgy szaporodjanak a sertések, mint ennek ahány ága boga van” (Tátrai Zs. gy. 1966). Baranya, a Mura-vidék lakói szerint Márton-napkor nem szabad mosni, teregetni, mert elpusztulna a jószág.
Néhol Márton-nap a cselédfogás és a legeltetés határnapja, valamint vásárnap. Dunaszerdahelyen híres volt a Márton-napi vásár.
A kalotaszegi falvakban a jószág behajtása alkalmából Márton-napi bált rendeztek. Ezen a vidéken igen gyakori a Márton név, ezért mint névnapot ma is ünneplik névnapköszöntőkkel.
NOVEMBER 19. ERZSÉBET NAPJA
Hazánkban a leggyakoribb női nevek közé tartozik az Erzsébet, azért az egyik legkedveltebb névünnep. Árpádházi Szent Erzsébet neve gyakran szerepel a pünkösdi énekekben. Lehetséges, hogy az összefüggés a pünkösdirózsa és Szent Erzsébet legendájának egyik motívuma, a rózsacsoda következtében alakult ki.
Gyermekjátékokban is gyakran előfordul Erzsébet neve, különösen az ún. várkörjáró játékokban.
Időjárásjóslás is fűződik ehhez a naphoz: Ha Erzsébet napon havazik, azt mondják: „Erzsébet megrázta a pendelyét.” Debrecenben úgy mondják:
     Erzsébet, Katalin havat szokott adni,
A bitang marhákat jászolhoz kötözni.
     (Barna 1979: 118)

NOVEMBER 25. KATALIN NAPJA
Katalin-naphoz férjjósló hiedelmek és praktikák kapcsolódtak. Ilyenkor is szoktak vízbe tenni gyümölcságat, s ha az karácsonyra kizöldül, a kíváncsiskodó lánynak közeli férjhezmenetelt jósolt (lásd még Luca-nap). Az ágat ez esetben katalinágnak nevezik.
A jóslások fő ideje a lányok számára: András-nap. A legények azonban ezen a napon tudakozódhattak jövendőbelijük iránt. Például úgy, hogy lopott leányinget tettek a párnájuk alá, abban reménykedve, hogy megálmodják a feleségüket. Sárosfán, Csantavéren a fiúk Katalinkor böjtöltek, hogy álmukban meglássák a jövendőbelijüket.
Katalin női dologtiltó nap. A Szerémségben ilyenkor nem sütöttek kenyeret. Nem szabad szántani, kocsiba befogni. Leálltak a malmok is.
{7-210.} A Katalin-napi időjárásjóslás közismert: „Ha Katalin kopog, akkor karácsony locsog, viszont, ha Katalin locsog, akkor a karácsony kopog.” Katalin napjával befejeződtek az őszi bálok, lakodalmak.
NOVEMBER 30. ANDRÁS NAPJA
A legjelentősebb házasságjósló, varázsló nap. Többnyire a lányoknak magányosan, titokban kellett ezeket a praktikákat elvégezniük. Próbáltak álomból jósolni. A párna alá férfiruhaneműt rejtettek, és egész nap böjtöltek. A jövendőbeli megálmodására utal a hajdúszoboszlói mondás:
     Aki böjtöl András napján,
Vőlegényt lát iccakáján.
     (Barna 1979: 119)

A párna alá tett nadrággal előzetesen is végezhettek hatékonyságot fokozó mágikus eljárást, például a Bódva vidékén a leány kendermagot vetett a favágítóba, nadrággal boronálta el, s úgy tette a feje alá. A csallóközi Medvén egész nap böjtöltek a lányok, a fejük alá éjszakára férfiruhadarabot tettek, hogy álmukban megtudják, ki lesz a férjük. Lefekvéskor mondták
     Ágyláb, léplek
Szent András kérlek,
mondd meg, hogy ki lesz férjem!
     (Marczell 1985: 51)

Ereszrázással is próbáltak jósolni. A zsúpfedeles házak ereszét megrázták, s a kötényükbe hulló magból jósoltak: „Ha a lány kötényébe búzamag hull, jómódú legény veszi feleségül, ha rozsmag, akkor szegény legény lesz a férje, ha pondró hull bele a zsúpszalmából, még a következő évben teherbe esik” (Ujváry 1975: 68).
A hallgatódzásból jóslásnak legismertebb formája volt az ól rugdosása, mely nemcsak András-napkor szokásos praktika. Úgy vélték, ahányat röffen a disznó, annyi év múlva mennek férjhez. A Zempléni-hegység falvaiban azt is figyelték, hogy anyadisznó röffen-e először, mert az özvegyet jelzett, a malac pedig legényt.
Szemétre, trágyadombra állva figyelték, honnan hallják a kutyaugatást, úgy gondolták, hogy abból az irányból jön majd a jövedőbelijük.
A Bódva vidékén András-napkor szokás volt a fonóból kisurranni, és kendermaggal hajigálni az ablakokat, várva, hogy a bennlevők mit mondanak. Azt várták: „Csengős lovon vigyenek”, de sokszor a házbeliek tréfából ilyeneket mondtak: „Vess fattyút!”, „Vénülj meg!”, „Vessz vénlánynak!” (Ruitz 1965–66: 599).
A közös jóslások többnyire a fonóban történtek – ólomöntéssel, gombócfőzéssel. A gombócba egy-egy férfinevet rejtettek, amelyik elsőnek jön fel a víz tetejére, az lesz az illető férjének a neve. Az ólomöntésnél az öntvény alakjából a jövendőbeli foglalkozására igyekeztek jósolni.
A moldvai és Gyimes-völgyi magyarok ezen a napon a farkasok ellen megfokhagymázták {7-211.} az ajtókat, hogy ne vigyék el a jószágot. E célból összekötötték az ollót, mert ha nyitva maradna, a farkasok elvinnék a juhokat. András-napkor kezdődtek a disznóvágások, disznótorok, ezért nevezték disznóölőnek is.
DISZNÓTOR
A disznóölést követő vacsora, a disznótor a magyar nyelvterületen mindenütt jeles alkalom volt az adománygyűjtésre, köszöntésre, alakoskodó játékok bemutatására. András-naptól (nov. 30.), Disznóölő Szent András napjától, a hideg idő beálltától kezdődtek a disznótorok.
A vacsora ideje alatt jártak a kántálók. Hasznoson erre fiúk vállalkoztak. Többen összeverődtek, és a disznótoros házak ablaka előtt rákezdtek:
Megdöglött-e az a disznó, akit megöltek?
Maradt-e a hurkájából, adjanak egyet!
Mer holnap péntek lesz,
a maradék nem jó lesz.
Fülét, farkát a papoknak,
Hurkáját a diákoknak,
adjanak egyet!
     (Gönyey 1938: 227)

Orosházán a következő kántáló versikével kérték a bebocsátást:
     Eljöttem én kántálni
Nem szabad engem bántani.
Én fogtam meg fülit, farkát,
Adjanak egy darab hurkát!
     (Beck 1974a: 102)

Cigánykáknak nevezik a bekormozott arcú kántálókat. Turán lányok mentek maskarának öltözve kántálni. Ha kaptak, akkor így köszönték:
Áldja meg az isten e háznak gazdáját,
Töltse meg az isten mind csűrét, kamráját.

Ha nem kaptak, ezt mondták:
     Áldja meg az isten e háznak gazdáját,
Töltse be az isten tetűvel, bolhával.
     (Schram 1972: 132)

Ilyenkor aztán elfutottak, mert a bot repült utánuk.
Topolyán a disznótori kántálók cigánynak, medvének, kéményseprőnek öltözve állítottak be. Kutyaverő bottal, rossz tepsikkel, fedőkkel mentek. A szobába érve összeverték {7-212.} a tepsiket, fedőket, a bottal a szoba földjét szurkálták, hogy a gazdának szerencséje, pénze legyen:
Látom az ablakon,
Málé az asztalon.
Nem köll nekem málé,
Legyen a gazdáé.
Köll nekem rétes,
Az is legyen mézes,
Hosszú nagy szál kolbász,
Vastag sült hurka,
Jó darab szalonna.

Ha nem fogadták a kántálókat, bekiabálták:
Négylába van a disznónak,
Ötödik a farka.
Farka alatt van a duda,
Fújja meg a gazda.
     (Borus 1981: 99)

A kántálókat megkínálták. Igyekeztek megtudni, hogy kicsodák. A cigánynak öltözött kántálóval jósoltattak, a medvének öltözött kántálónak táncolnia kellett. Ha ismerősök voltak a kántálók, levetették a maskarát, és az asztalhoz ültették őket.
Nagykőrösön a nagyobb gyerekek, de inkább legények és lányok maskarába öltöztek, és a beköszöntés után kántáltak:
Szegény vándorok vagyunk,
éhesek vagyunk,
szállást nem kapunk.
Kínáljanak meg minket!
Kívánunk a gazdának,
ahány falatot ád,
annyi disznót vágjon.
     (Barna 1978: 480)

Közkeletű kántáló versek:
Itt ma disznót sütnek,
Jól érzem szagát,
Talán nekem adják
A hátulsó combját.

vagy:
     {7-213.} Tudom disznót öltetek,
Kolbászt, májast töltettetek,
Ha engem nem részeltettek,
Több disznótort ne érjetek!
     (Dömötör T. 1986: 152)

A disznótorral kapcsolatos másik adománygyűjtő szokás az ún. nyársdugás. Főleg a Zselicségben, a bandába tömörült legények, fiúgyermekek többágú nyársat dugnak a kilincsre vagy az ablakba, s az egyik ágára tréfás, gyakran trágár szövegű papírlapot szúrnak. A háziak a nyársra hurkát, kolbászt, szalonnát, pogácsát szúrnak. Lényeges, hogy a nyársdugók kilétére ne derüljön fény.
A múlt századi szokásgyűjteményben a nyársdugás viski változatáról tudósítanak: „Az itteni disznótoroknál az az eredeti, ahogy a furfangos ész hivatlan vendéggé teszi magát. Két egyén megáll a torozók ablaka alatt egyik két nyársat reszel össze, másik a harmadikat nyújtja be az ablakon, melyre a bentlevők kötelesek hurkát mit aggatni. Néha azonban a hurka tréfából fűrészporral van töltve” (Réső Ensel 1867: 337).
Az egész magyar nyelvterületen szokás volt a disznótori maskarázás. A kántálók, nyársdugók is többnyire valamilyen módon felismerhetetlenné igyekeztek magukat tenni. Macskaréven menyasszonynak és vőlegénynek öltöznek. A menyasszony (egy legény) arcát fátyollal bekötik, a fejére kukoricaháncsból készítenek koszorút. A kezében üres kosarat és főzőkanalat visz. Vőlegénynek egy leány öltözik, aki a kezében üres demizsont vagy üveget visz. A házhoz egész csapat kíséri őket, de csak ketten mennek be. A háziak kérdezgetik őket, de nem beszélnek, csak mutogatva adják tudtul, hogy ha a cigány húz egy nótát, táncolnak. Tánc után mutogatva kérnek enni, inni. Buboknak hívják a párt. Az enni-innivalót azután közösen fogyasztják el. A békési falvakban a cigánykák néha egész jeleneteket is előadtak és nemcsak kántáltak. Például Csorváson a böllér és a cigányok párbeszéde énekkel, tánccal, megvendégeléssel végződött. A disznótori alakoskodók játékához hozzátartozik, hogy míg az egyik szóval tartja a háziakat, addig a többiek elcsennek az ételekből.
A disznótori alakoskodás színes változatairól Ujváry Zoltán fejezete bővebben szól. A disznótorban is megjelennek azok a figurák, melyek a fonóban, tollfosztóban. Általában a disznótori alakoskodást a némajáték jellemezte és olyan maszkok viselése, hogy a résztvevők felismerhetetlenek legyenek.
FONÓ
A fonó a női társasmunka legfontosabb alkalma volt. Az őszi behordástól többnyire a farsang végéig tartott.
Mikor fakad a bodzafa,
Nem kell senkinek a rokka.

Szent Györgykor mindenképpen be kellett fejezni a munkát, mert úgy tartották, „hurka teremne a szöszben”.
A fonás kezdőnapja kötődhetett valamilyen jeles naphoz, például Galgamácsán Szent Mihály-napkor (szept. 29.), Nógrádsipeken az Imre-napi búcsú (nov. 5.) után kezdték. {7-214.} Sokfelé bizonyos munkák befejezéséhez kötötték, például a kukoricaszedés befejezéséhez. Erdélyből, Bácskából arról tudósítanak, hogy csak decemberben kezdték a fonást.
Voltak tilalmas napok, melyeken tilos volt a fonás. Legismertebb a Luca-nap (dec. 13.), mert úgy tartották, hogy aki ilyenkor fonna, befonná a tyúkok fenekét, és azok nem tojnának. Ugyancsak tilalmas nap volt Borbála (dec. 4.) is. Göcsejben az a hiedelem élt, hogy Borbála bedobná az orsót az ablakon. Általában tiltották a fonást szombaton, ünnepek előtti napon és az ünnepnapokon.
A fonóknak különböző fajtái voltak: asszonyfonók, asszony- és lányfonók vegyesen, és külön lányfonók. Házról házra jártak, vagy egy időre közösen béreltek házat. A munka jellegét tekintve is különböztek: az ún. kalákás fonókban mindenki a háziasszony fonalát fonta, általánosabb volt, amelyikben mindenki a magáét, s legfeljebb bizonyos napokon a helyet adó gazdasszonyét. A múlt századi szokásgyűjtemény a házról házra járó fonó székely változatáról szól: „Télben, mikor fonás ideje van, a székely leányok ma egyik, holnap másik háznál gyűlnek össze fonni, s ezen összegyűlést nevezik ők guzsalyos vagy korusnak” (Réső Ensel 1867: 263). Kalotaszegen és a bácskai Gomboson még a két világháború közti időben is a fentiekhez hasonlóan sorra járták a házakat.
A házakat bérlő fonóról ugyancsak olvashatunk múlt századi leírást: „Fonodának nevezzük azon házat, hol téli hónapokon át, a leánysereg fonás végett, szombatot, vasárnapot és más ünnepnapokat kivéve, esténként, legyen bár a legnagyobb sár, vagy zúgjon a legdühöngőbb zivatar, összegyűl. Alig hozzák t. i. az asszonyok rendbe a paszkoncza vagyis virágos kendert, szeptember dereka táján, hosszabbodván már az esték, egy vasárnap néhány meglettebb leány szertenéz a faluban, s kiszemel néhány házat, melyeket fondául alkalmasoknak vél. Ezek azután társnőikkel tartott tanácskozás után felszólítják a kiszemelt házak birtokosait, engednék meg, hogy hozzájok járjanak fonni. Ha kedvet mutat rá a háztulajdonos, megköttetik az alku, mi minden leánytól rendszerént kialkudott mennyiségű eledel, vagy kukoricza vagy kender s más efféléből, vagy abból áll, hogy nehány este a házát átengedő gazdasszonynak minden leány fon, de csak az ő kenderéből. Mivel pedig az egész falubeli leánysereg az udvarlásra járadó legénységgel egy szobában bajosan férne el, fonodául két házat, a helység két végén alkusznak ki, s úgy osztakoznak el, hogy mindenkinek legközelebb esik vagy az egyik vagy a másik ház. Itt szerepelnek azután a kedves társasjátékok és tarkabarka mulatságok” (Réső Ensel 1867: 15–16). A fonóbeli ételeket, a világításhoz szükséges petróleumot, a fűtéshez a fát a fonóba járók közösen adták össze.
A fonónak rendkívül nagy jelentősége volt a fiatalok társas élete, az udvarlás, párválasztás szempontjából. A fonóba járás kötelező volt, az elmaradókat felkeresték, kikolompolták, taligán húzták el a fonóba. A legények nemcsak a megjelenésüket, de a munkájukat is ellenőrizték. Ismert módszer volt az ún. kulcspróba. A hanyagul fonó lány szöszéből csak sokára hullott ki a kulcs.
Különösen a lányfonóba a lányok ünnepi ruhában mentek, fonóeszközeiket feldíszítették.
A fonónak meghatározott rendje volt. Ez érvényesült az ülésrendben is. A borsodi fonóban például a fal mellett helyezkedtek el az új fiatalok, a szélen az ajtónyitogatók, kitüntetett helyet kaptak a szorgalmasok vagy a mesélők. A gazdasszony a kemencesutban ült. A legények meghatározott napokon látogathatták a fonót. A fonó több hónapos életét befolyásolták az ünnepek, jeles napok is. Így például Katalinig énekeltek, táncoltak, {7-215.} adventtől karácsonyig csendesebb időszak volt, majd farsang idején érte el a fonóbeli szórákozás a csúcspontját.
A fonó volt a téli szórakozás és játék fő színtere. A fonóban helye volt a mesemondásnak, balladák, históriás énekek előadásának, dalok éneklésének, találós kérdéseknek, s főként a játékoknak. Ezeket részben a lányok maguk között játszották, de jó néhányat a legényekkel együtt. A leányjátékok az énekes, táncos változatoktól az ügyességet fejlesztő, testedző játékokig terjedtek (Lajos 1965).
Különösen a leányfonókban alig várták a legények érkezését, ezért mindenféle praktikákkal igyekeztek odacsalogatni őket. „Ha hosszalják a legények kimaradtát, egy leány seprőt vesz, s minden társa előtt söpör, kérdvén kit söpörjön oda? A kérdezett szeretőjét nevezi meg. Ekkor amaz egyet toppant a seprővel mondván, hogy a nevezett legény mindjárt ott teremjen. Emigy söpörve minden társa előtt, a szemetet és a söprőt a feje fölött az ajtó felé dobja, s ha az nyéllel fordul kifelé, a legények eljönnek. Tudni akarják azonban azt is, merről fognak érkezni? A szemetet tehát kiviszik az útra, ráállva füttyentgetnek s honnan kutyaugatást hallanak legelőbb, onnan jövendenek a legények” (Réső Ensel 1867: 17–18).
A közös játékok a párválasztással voltak kapcsolatosak. A legnépszerűbb fonójátékok a Megy a kosár..., Fordulj bolha..., Kútba estem... voltak. Ezek közül a „Megy a kosár...” szövegkezdetű játék az egész magyar nyelvterületen ismert volt, nemcsak a fonóban, hanem más társasmunkák alkalmával is. Nógrádsipeken a Fordulj bolha... játékot úgy játszották, hogy egy legény leült egy székre, a többiekkel a következő párbeszédet folytatta:
– Fordulj bóha!
– Nem fordulok!
– Meddig
– Míg XY meg nem csókol!
     (Tátrai Zs. gy. 1973)

A lánynak pedig, ha tetszett a legény, ha nem, oda kellett menni megcsókolni.
A fonó az udvarlás fő helyszíne volt. Az ún. legényjáró napokon keresték fel a fonókat. A fonóbeli udvarlás, a mások előtt való ölbeültetés, csók megengedett volt, holott az utcán még jóformán egymás mellett sem mehettek a lányok a legényekkel a hagyományos falusi szokások szerint.
A fonóbeli udvarlás kedvelt formája volt az orsó leverése. A leesett vagy levert orsót csókkal kellett visszaváltani. Ha elmaradt a csók, a legények bosszút álltak, például a borsodi fonóban a fonalat lemotollálták, a szöszt vizes vályúba dobták.
A fonó különösen a farsang időszakában volt a szórakozás helyszíne. Nemcsak a legények keresték fel ilyenkor a fonókat, és adtak elő különféle jeleneteket, incselkedtek a lányokkal, hanem a lányok is felkeresték egymás fonóit jelmezesen. Ijesztgették, szórakoztatták egymást. Ilyenről a múlt századi szokásgyűjteményben is olvashatunk az agárdi fonóélet leírásában: „Amely fonoda fiatalsága meg akarja látogatni a másikét, egy leányt igazi csodává öltöztet fel, úgy hogy az is, ki kísértetet nem hisz, véletlenül találkozva vele alkalmasint nem kevésé döbbenne meg. S ily felöltöztetésben kifogyhatatlanul találékony az ifjúság. Kész lévén a csoda az egész fonodai fiatalság elindul a másik fonodába, s itt egy követe által bejelenti, hogy valami ujdonság...utazó, állat, áru, termény stb. látható a faluban, meg akarják-e nézni? Kedvező választ adatván a csoda {7-216.} kíséretével bemegy, s feladat, a társaságot bohóságaival kaczagtatni, mit azután közös táncz követ. Pár hét múlva másik fonoda szintén csodával viszonozza a látogatást” (Réső Ensel 1867: 19). A farsangi dramatikus játékok többségének a fonó volt a színhelye. Ezekről a játékokról Ujváry Zoltán fejezete ír részletesen.
A házasság-, férjjósló eljárások többségét magányosan kell elvégezni. Vannak azonban közösen végzett jósló eljárások is, amelyeknek ugyancsak a fonó volt a fő színtere. Legismertebb módja volt a meggyújtott kenderkóccal történő jóslás. Szatmárban a meggyújtott csepűgomolyagot magasra hajították, s ha lobbot vetve égett, a lány közeli férjhezmenetelére jósolt. Az Ormánságban, Kalotaszegen, a borsodi fonókban is úgy jósoltak, hogy három csepűbábot állítottak, a középső a lányt jelképezte, a két szélső a legényeket. A lányt jelző bábot meggyújtották, s amelyik gyújtatlan maradt, azt jelezte, hogy az illető legény nem szereti a lányt. Véletlen jelenségekből is jósoltak. Ha valaki magasra kötötte a szöszt, úgy vélték, soká nem megy férjhez.
A párosító, kiházasító énekek fő helye is a fonó volt. A kenderkóc meggyújtásakor Galgamácsán hangosan kiáltották annak a legénynek a nevét, akit szerettek volna, ha eljönne: „Potty ide Kuruc Jóska!” A tűz körül guzsallyal táncoltak:
     Be, be Panna, be már,
Guzsaly, orsó bomlik már,
Te meg Kuruc Jóska haza már,
A lovaknak enni adni már!
     (Vankóné 1976: 243)

A fonóbeli párosítók közül szintén a fonóra utal az alábbi, Bodonyból való ének:
     Fonjunk, fonjunk, fondogállyunk,
Majd el, majd el,
Majd el haza hazamenjünk.

Lám a szegén Kovács Mari
Nem mer, nem mer
Nem mer hazamenni.

Küldjük érte Balog Pistát
Majd el, majd el,
Majd el, haza, hazahajtja.
     (MNT IV. 477. sz.)

Végezetül idézünk egy kedvelt lírai dalt, mely a fonóbeli udvarlást idézi:
Virágos kenderem
Kiázott a tóba,
Ha haragszol babám,
Ne jőjj a fonóba.

{7-217.} Elejtem az orsót,
Nem lesz ki feladja,
Bánatos szívemet
Ki megvígasztalja.
     (Gyergyóújfalu, Csík m.; Ortutay–Katona 1975: I. 204)

TOLLFOSZTÓ
A tollfosztó az asszonyok, lányok társas munkája volt a téli időszakban. Néhol még ma is eleven hagyománya van. Bérelt vagy meghívásra látogatott házaknál fosztottak. A tollfosztás, mint a többi kaláka jellegű munka, egyúttal a közös szórakozás alkalmát is jelenti.
Lukácsházán a tollfosztásba csak azért mentek el a legények, hogy elszórakozzanak. Mikor a fosztást befejezték, áldomást ittak. Akkor a gazdasszony süteménnyel, borral kínálta a segítőket. Tiszaföldvár vidékén az volt a szokás, hogy a legények összeszedték a kocsányokat, és a lányok háza elé szórták, majd másnap megfigyelték, hogy eltakarították-e. Így tették próbára a lányokat. A Bódva vidékén a tollfosztóba már csak a komoly udvarló mehetett, de az sem maradt sokáig. Palóc vidékeken, ahol a fonó jelentősége sokáig megmaradt, a tollfosztó hagyományai nem voltak olyan színesek. A Dunántúlon azonban a tollfosztó vette át a fonó szerepét. Vépen a húszas években a Láncos Miklós a tollfosztót kereste fel és ijesztgette a lányokat. Néha az udvarra hurcolták vagy kútágashoz kötötték őket. A farsangosok is a tollfosztókat keresték fel. A tollfosztóban énekeltek, beszélgettek. Ipolypásztón többek között az alábbi éneket:
     Tollfosztóban voltam az este,
Édesanyám azt is kileste.
Mindig csak azt hányja veti szememre,
Kivel beszélgettem az este.

Nem beszélgettem, én senkivel,
Édesanyám testvéröccsivel.
Azzal sem beszélgettem én sokáig,
Éjfél után három óráig.
     (Zalabai 1985: 72)

Turán decembertől februárig tartott a tollfosztás. A segítőket mákos kukoricával kínálták. A Tápió vidékén Luca-napkor fosztottak tollat. Pándon és Kókán tollfosztó bálokat tartottak a házaknál. Kókán a toll csumáját a legény összeszedte, és a neki tetsző lány háza előtt szórta el. Másutt ez a megszégyenítés, itt az udvarlás jele.